"Jaaj úgy élvezem én a strandot ..."

Szép jó estét mindenkinek innen a medencepartról!

Ezt csak a húgom "bosszantására" írtam, aki bár viccesen, de azért szóvá tette, h nem szép dolog tőlem, h "hergelem" a népeket a bícselős képeimmel, meg egyéb status posztjaimmal, amikben hangot adok abbéli örömeimnek, amit a hétvégi szabadidős kimozdulások jelentenek a hormonháztartásomra és idegrendszeremre :)

Amúgy tényleg itt ülök a medenceparton :) Akkor határoztam el, hogy ha ma hazajövök, akkor lejövök ide, és írok egy új bejegyzést, amikor este 8-kor kiléptem az irodaház forgóajtaján a 20 fokosra hűtött irodából a kellemes 31 fokba és megcsapott az a fincsi tenger illat, aminek egyszerűűűen a rabja vagyok, amit mindig is imádtam a nyaralásaim során, és ami oly nyugtatólag hat rám, mint lázas gyermekre a langyos ülőfürdő. Rögtön elfelejtettem, hogy 12 órát lehúztam benn, hogy holnap milyen megpróbáltatások várnak, egyszerűen csak élveztem a pillanatot, mélyeket szippantottam bele a levegőbe, lemoshatatlan mosoly ült ki az arcomra és szinte ugrálva indultam neki az 5 perces gyalogútnak az irodaháztól az apartmanházamig. Ria barátnőm szokta mondani, mikor az első madárcsicsergés felzendül és ellepi a tavaszillat a várost, hogy "csajooook, én szerelmes vagyok a szerelembe", háát valami ilyesmi érzés fogott el most engem is :))) Hmmmmmm Isteni!! :)

Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer majd tengerparton szeretnék élni (persze nekem a horvát tengerpart is tökéletesen megfelelne:)), láttam magam, ahogy feltűrt vászonnadrágban, mezítláb sétálok a parton, néha meg-megnyaldossák a hullámok a talpamat... a kutyám lobogó fülekkel szalad felém egy bottal a szájában arra várva, hogy újra elhajítsam neki... és persze ebben az álomban mindig szerepelt egy férfi is.... :) Na háát ebből a szép idilli álomból a tengerpart és a vászonnadrág már megvan, a kutya és a férfi még "úton", de az is lehet, hogy ők majd együtt jönnek :)) Ki tudja?? Én hiszek az álmaimban, mindig is hittem, és talán épp ezért vagyok itt :)

Képzeljétek béreltem autót, és elkezdtem vezetni ebben a crazy cityben :) Egy külön blogbejegyzést megérne az a tortúra amivel sikerült "honosítanom" az otthoni jogsimat anélkül, hogy vizsgáznom kellene, de már így is többen a kint élő magyarok közül, akik olvasták a korábbi blogbejegyzéseimet óvatosságra intettek azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan írok le a helyi viszonyokról, lévén ki tudja ki olvassa (még ha magyarul is írom), és ebből az országból nagyon könnyű kikerülni, elég, ha valakinek szúrja a szemét a "stílusom", feljelent és már ülhetek is fel a következő budapesti járatra. Gondolom megértitek, hogy ezt nem nagyon szeretném reszkírozni, ezért igyekszem úgy fogalmazni, hogy az picit se legyen bántó az ideglenesen keblébe fogadó "vendéglátóim" számára :)

Szóval másfél hónap után újra vezetek, ami bevallom már nagyon hiányzott, mert imádok vezetni és lételemem a mobilitás, ami itt máshogy nem kivitelezhető, csak ha van kocsid...még ha egyenlőre csak egy bérelt autó is az, ami eszközül szolgál, de pillanatnyilag tökéletesen megfelel, amíg kitalálom, hogy milyen autót is szeretnék majd döngetni a katari utakon. Ez ugyanis egy kardinális kérdés itt - na nem az üzemanyag fogyasztás miatt, mert a Mitsubishi Lancert 33 ryalért, kb 2100 Ft-ért (!!!) tankoltam TELE - hanem inkább biztonsági szempontból, itt ugyanis minél nagyobb autót vezetsz, annál nagyobb esélyed van a "túlélésre" az utakon, ugyanis a közlekedés enyhén szólva is kaotikus, főleg a sűrűbben lakott városrészeken, illetve a forgalmasabb csomópontok környékén.
Részben azért mert az utak tele vannak indiaiakkal, sri lankaiakkal, filippínókkal, akik otthon max biciklit kormányoztak, és bár vezetni most sem nagyon tudnak, de annál határozottabban kanyarodnak ki eléd, még akkor is, ha neked van elsőbbséged, arról nem is beszélve, hogy még véletlenül sem találják el azt a sávot a kanyarodás után, amelyikből nekiindultak. És persze vannak az olyan sofőrök, akiket még a 6000 ryalos büntetés (kb 400e Ft) sem riaszt vissza attól, hogy átmenjenek a piroson, így gyakorlatilag egy szabály van, hogy nincs szabály, mindig minden eshetőségre fel kell készülni, ergó mindegy mit mutat a lámpa, bárhonnan számítani lehet rá, hogy jöhet valaki, a 3 sávos úton néha 4 autó megy egymás mellett és persze az erősebb autók ügyeskednek leszorítani a kisebbeket, akik meg már csak azért se húzódnak le, szval vicces a helyzet, de hozzá lehet hamar szokni.

Én pl hamar leszoktam arról, hogy a legbelső sávban menjek, miután fél óra alatt 3-an villogtak le a városban és nem azért mert 40-nel mentem (aki ismer tudja, hogy elég sportosan vezetek), hanem mert a belső sáv a rally matyik sávja, amúgy meg sokkal jobb is a középső sávban haladni, mert nagyon sok a 3 sávos körforgalom, és a középső sávból bármerre tudsz hamar váltani, míg a legbelsőből csak a "legbátrabbak" fordulnak ki jobbra úgy hogy 2 sávot átszabva satufékezésre kényszerítenek egy másik autóst, aki amúgy egyenesen ment volna. Szóval ezek mindennaposak itt, de ha ráérzel az város "ritmusára" (minden városnak van egy jellegzetes ritmusa, ami az ott élők vezetési stílusa határoz meg) akkor nagy baj nem lehet. Legalábbis én ebben bízom. Azért az mindenesetre érdekes, hogy itt nem opció, hogy kötsz-e cascot a kocsidra, hanem gyakorlatilag kötelező, és jobban is teszed, mert én még nem beszéltem itt olyan emberrel, akinek fél év alatt ne lett volna 1-2 kisebb-nagyobb koccanása. Legtöbbször önhibájukon kívül, de van, hogy nem tudsz elég gyorsan reagálni, és pikk-pakk megvan a baj.

Arról nem is beszélve, hogy itt nem ám 50 a maximális sebesség a városban, hanem az utak nagy részén 80 vagy 100 km-es sebességgel lehet hajtani. Viszont ezt nagyon komolyan veszik, sok lámpában kamera van elhelyezve, és bizony egyre-másra villan, ha valaki meghaladta az előírt sebességet, ami itt súlyos ezer ryalokba kerül, amit nem csekken küldenek ki, hanem amikor mész hosszabbítani a jogsidat (itt évente kell), akkor közlik veled, hogy semmi gond, csak előtte perkáld ki a kumulált büntetéseidet. Háát sokakat ért már meglepetés! Viszont annyival korrektebbek itt, hogy legalább nem a bokor mögül sunyi módon kameráznak, mint otthon, hanem minden traffipax előtt áll egy figyelmeztető tábla, ergo, ha van eszed, de legalább szemed, akkor belassítasz előtte.

Na pár szót a beachekről, ha már a bevezetőben megemlítettem, hogy kicsi húgom lelki békéjét megzavarta az általam posztolt homokos tengerparti látkép :)
Nos én eddig két úgymond kiépített beachen voltam: az egyik ezek közül a Pearl negyedben található Nikki Beach, ahova elvileg csak a Pearl-ben lakók mehetnek ki, de mivel nekem barátaim laknak ott, így velük simán bementem első alkalommal, azóta meg gyakorlatilag már egyedül is, ugyanis egy hangos "Háj, hávárjú"-val beköszönök a biztonsági őrnek, aki mire felocsúdik, és megfogalmazza magában a választ, arra én már a strandröpi pálya közepénél járok, esélyt sem adva neki, hogy megkérdezze, melyik épületben lakom. Amúgy is ha minden jól megy egy hónap múlva már én is rezidensnek számítok majd Doha egyik szívemhez legközelebb álló negyedében :) De erről majd később, meg nem is szeretném még elkiabálni :)

Szóval általában péntekenként egy fél napot itt szoktunk elheverészgetni. Mondjuk mire mi kijutunk (mert ugye csütörtökön este általában van vmi kisebb-nagyobb elhajlás), addigra a napágyakat már a korán kelő napimádók befoglalják, így nekünk marad a homokos törölközőn fetrengés, bár azért közöttünk is vannak rutinosabbak, pl. Zsuzsi meg Szabi, akik rendszeresen komplett kemping felszereléssel érkeznek,ők lábtartóval,oldalsó italtartóval felszerelt, kényelmes strandfotelekből élvezik a Westbayra néző kellemes panorámát. Közben meg-megmosolyogjuk a vízen rajoskodó egyiptomi jet-ski-s srácokat vagy a 6 személyes bérelt motorcsónakra több tucatnyian felzsúfolódó, heti egyetlen szabadnapjukat töltő ázsiai srácokat, akik bömbölő zenével vagy 4-5-ször fel alá krosszoznak a part közelében. És persze ott vannak a belőtt sérójú, kigyúrt libanoni srácok, fél arcukat takaró Ray-Ban napszemcsiben, akik befeszített tricepsz-szel csattognak végig óránként a parton, szemük sarkából méregetve a "felhozatalt", harsányan jelezve, hogy ők bizony itt vannak, és mindenre nyitottan várják, hogy melyik huszonéves pulykatojásképű ír kislány fog lelkesen a nyakukba ugrani...
Szóval nem szoktunk unatkozni a parton:))

A másik strand az Intercontinental Hotel Beach-e - ahol én is még csak tegnap voltam először - és ami éves membership kártyával (12.000 ryal = kb 760e Ft) vagy 220 ryalos (kb 14e Ft) egész napos belépővel látogatható. Ez egy full extrásan kiépített saját, homokos, pálmafás tengerparttal és egy nagy medencével, pool bárral rendelkező, csodaszép zöld füves strand (az itt nagy szó ááám - mármint a szép zöld fű), ahol a belépő magában foglalja a napágy használatát (és itt még 11-kor is van bőven szabad napágy! ), egy lila színű nagy törölközőt és fel sem kell állnod a napozóágyból, ha megszomjaznál, mert percenként elmegy előtted egy igényes egyenruhába öltözött "személyzet", aki jeges vödörben szervírozza még a másfél literes ásványvizet is egy tálka sós rágcsa kíséretében a kis asztalkádra :) Szóval itt könnyű hozzászokni a jóhoz, de ezért viszont keményen perkálni kell, ergó ezen a strandon pl a személyzeten és néhány helyi családon ill. vélhetően a környező arab országból származó két tucat emberen kívül leginkább csak westernek voltak...
Van egy nagyon igényes görög étterem is a parton (hmmmm ahol fenséges hamour-t (itt a környéken jellegzetes hal) ettünk), illetve van a sokak számára népszerű, gyors étkezde is hambi sült krumpéival stb, nincs viszont lángosos pavilon és a biciklijét tologató, kolompoló kukoricás bácsi... mindegy majd nyáron a Balcsin bepótoljuk :)

Szóval továbbra is olyan érzésem van, mintha nyaralnék, egyetlen dolog "ejt csorbát" ezen az idilli hangulaton, h vasárnaptól csütörtökig viszont il concreto kidolgozom a belemet, és ebben most semmi költői túlzás nincsen. Szval akik eddig hangot adtak irigységüknek, azoknak ezúton üzenem, hogy nem adják ingyen ezeket a "körülményeket", ezért kőkeményen megvívom a napi belső és külső harcaimat, egy furcsa kettősség van ugyanis bennem, mert egyik oldalról imádom, amit csinálok, mégis néha úgy érzem, hogy megfulladok, mert azt sem tudom mihez nyúljak, kb 10 promo terv van az asztalomon "feldolgozásra várva", közben éves price review reportot kellene hamarosan prezentálnom a TAVALYI promókról, amikor ugye még itt sem voltam, és mindezt egy olyan "segítséggel", aki fél 9-re jár dolgozni és fél 3-kor már ki is hűlt a széke, mert ő megteheti, én meg nem, hogy kedvesen marasztaljam (gondolom értitek, ha nem fejtem ki jobban, akkor is), de én még szerencsésnek mondhatom magam, mert legalább amikor benn van, akkor nem egész nap blackberry-zik, hanem azért 2 hetente kidob magából egy business case-t... Az másik kérdés, h én ugyanezen idő alatt kb 8 BC-t és vagy 2 riportot "összedobok", amellett, h naponta átlag 3 meetingem van... Szval fárasztó nnna, és ez bármennyire is úgy hangzik NEM panaszkodás, mert inkább pörgök egész nap, de érdekes agymunkát végzek, mint hogy zsibbadjon az agyam az egész napos értelmetlen munkában...

Igazából csak addig kell kihúznom, amíg sikerül még egy embert felvenni a kis csapatomba (már folyamatban, de az itt még hónapokba telhet, mire a székét is elfoglalhatja), szval addig 2,5 ember helyett tolom a szekeret, egyenlőre még nagy lelkesedéssel. Egyetlen egy mélypontom volt, 2 hete csütörtökön, amikor megfelelő információ hiányában küldtek be egy fontos meetingre úgy, h én azt gondoltam hogy nekem "A"-t kell prezentálnom, és ők meg "B"-t várták tőlem... Mindez még egyszer mondom nem az én hibámból, így lettem (félre)informálva, mindenesetre arcomba kaptam kb 20-szor a 1,5 óra alatt, hogy "bezzeg JP" (ő az ausztrál elődöm volt)... "Ő aztán így meg úgy megcsinálta ezt tavaly". Nnna akkor volt az a pillanat, h nyíljon meg alattam a föld, nyeltem az egyre nagyobb gombócokat és igyekeztem tartani magam. Ezt még csak tetézte, hogy Zsolt aznap ment haza (Mo-ra), igaz csak egy hétvégére a családjához és nnna akkor nekem is nagyon honvágyam lett hirtelen, és ha csak pár nap erejéig is, de én is magamhoz öleltem volna a szeretteimet. De aztán hál Istennek ez a hét utolsó napja volt, este BBQ barátokkal és a második Caipirinja után újra szép volt minden :))

Nem hagyhatom itt abba, gyorsan kell írnom még valamit, ami újra felviszi a hangulatot, ugyanis Gergő barátomtól (lelkes olvasóm és legfőbb kritikusom, amit ezúton is köszönök neki, ugyanis értékes kommentjeivel nagyban elősegíti a fejlődésemet és egyszer talán kis bloggerből nagy blogger lehetek Hihi :)) szval Gergő - hozzáteszem jogosan - kritizálta, hogy már másodszor fejeztem be úgy egy blogbejegyzést, hogy felvittem az olvasókat a tetőpontra (pl az iráni étterembeli kulináris élvezkedéseinkkel), majd meg sem várom míg megemésztették a sok finom falatot már ugrottam is bele a kórházas téma boncolásába.

Szval én is tanulok a hibáimból, álljon hát itt végezetül egy rövid, de annál pozitívabb végkifejletű kis szösszenet, amire már korábban is tettem némi utalást, mégpedig, hogy zokogás nélkül éltem túl az első katari fodrászkodásomat!! :) Bizony :) Tudni kell, hogy ez az a dolog, amitől szinte a legjobban féltem, mielőtt kijöttem, egészen pontosan, hogy itt kinn majd nehéz lesz jó fodrászt találnom, aki szépen befesti a hajam (a szőkét ugyanis szakavatatlan kezeknek nagyon könnyű rózsaszínre vagy narancssárgára festenie), ráadásul csupa rosszat hallottam elöljáróban, hogy a filippínó kislányok nem nagyon festenek hajat, és a vágási technikát sem Amerikában tanulták, nekem meg ugye havonta kell festeni és vágni is a szőke, rövid hajamat, szval nem kicsi parában voltam, hogy 3 hét alatt találjak vkit, akinek be merek ülni az ecsete és ollója alá.
Háát találtam egy American Glow Salon nevű helyet, ahol a hely nevével ellentétben egy fiatalka dél-koreai lány úgy levágta a hajamat, hogy állítom jobb lett, mint amikor otthon egyik-másik mesterfodrász vágta, nem beszélve arról, h pikk-pakk be tudom magamnak szárítani, és 3 napig olyan, mintha most jöttem volna a fodrásztól :) Szóval boldogság van!! :))

Háát mit tudok mondani: élvezzétek a 4 napos hosszú hétvégét, én lassan nyugovóra térek, mert mint ahogy ma is, holnap és holnapután is dolgozok..
"Éljen május elseje, énekszó és dal köszöntse..."

Igyatok sok sört és egyetek sok virslit helyettem is a Tabánban! :)

Csóóóóók

A végletek országa, azaz ne lepődj meg semmin, de annak az ellenkezőjén se!

Háát újra itt! :)

Sokan számítottak rá, és várták, hogy ígéretemhez híven tegnap folytatom az előző este félbehagyott élménybeszámolót, amit szánom-bánom, de nem sikerült teljesítenem, ugyanis kedves kollégám és jó barátom, Zsolt névnapja volt tegnap (ezúton kívánok minden kedves Zsolt ismerősömnek utólag is Nagyon Boldog Névnapot) és napközben elhívott párunkat egy iraki étterembe vacsorázni :)

Előre jelzem, hogy aki nagyon éhes, és üres a hűtője otthon, az vagy ugorjon egy bekezdést, vagy rendeljen gyorsan egy pizzát és csak utána folytassa az olvasást, mert bizony ki fogom vesézni a tegnap esti kulináris kalandtúrámat. :)

Gáborék fedezték fel nemrég ezt a hangulatos, arab stílusban, eredeti iraki tárgyakkal, fotókkal, drapériákkal díszített, színes üveglámpákkal szolídan megvilágított, barátságos kis helyet a Souq főutcáján és háát nagyon nem csalódtunk a választásukban! Mind a kiszolgálást, mind az ételek minőségét és mennyiségét illetően maximálisan pozítivan tudok nyilatkozni. Mivel, hogy az étlapon minden szinte ékes arab nyelven volt írva, és csak max annyi volt odabiggyesztve mellé angolul, hogy épp csirke-e vagy marha, netán hal, ezért azt a megoldást választottuk, hogy kérünk valami vegyes tálat hatunknak (5 felnőtt plussz egy cserfes, 3 éves kis angyalka, Gáborék kislánya, Katica), pakolják meg minden földi jóval, mi helyi specialitás, aztán abból nagy baj nem lehet :))

Háát kikerekedett a szemünk rendesen, mikor a 3 pincér feltálalta nekünk az 5 tálat csurig megpakolva: hoztak 2 nagy tál előételt, mindkét tálon 4 féle kis kence-ficével (alap ugye a humusz, a padlizsánkrém, volt vmi fehér joghurtos krém, vmi citromsárga szmötyivel meglocsolva, volt céklás krém, és 3 féle saláta, az egyik 3 színű olívabogyóból készült, a másik vegyes sali, a harmadik meg a korábban már általam favorizált Taboule (petrezselyem, paradicsom, lilahagyma, citromlé, olivaolaj illetve"burghol" - amiről továbbra sincs halvány sejtésem sem, hogy mi a fene lehet, mindenesetre nagyon kis karakteres ízt ad a látványra sem utolsó salátának), aztán érkezett egy nagy, kerek tányér tele hatalmas, friss, ropogós pitával (nem az a puha szivacsszerű, amit otthon a gyroshoz adnak), és 2 hatalmas tál tele grillezett húsokkal (csirke, marha - itt ugye a disznó tabu), volt rajta máj és egy érdekes lapos, valami darált húsból készült lepényke - hozzáteszem az volt az egyik kedvencem, aztán sült paradicsom, sült hagyma, krumpli és alattuk még 1-1 pita, ami finoman felszívta a húsokból kicsepegő fűszeres szaftot.

Mit ne mondjak hangosan nyögdécselve falatozgattunk mindannyian, a srácok a végén - bár már a fülükön vettek levegőt - becsületből azért lepusztították az utolsó falatokat is a tálról, nem gondolva arra, hogy itt még nem ért véget a történet, ugyanis pincérünk már ott állt vigyázzba a hátuk mögött, arra várva mikor szedheti le a tálakat és szervírozhatja fel a desszertet, amit nem is emlékszem, h egyáltalán kértünk volna-e, de ha már lelkesen hozta, háát nézzük meg.
Annyit áradoztam már, úgyhogy most kicsit kritikusabb leszek...nos a desszert egy teljesen átlagos, mezei vaníliapuding volt, igen, ahogy mondom, de olyannyira puritán, hogy még egy eperszem sem volt a tetején, vagy bármi egyéb.
Pincérünk látván arcunkon a csalódottság rejthetetlen nyomait, azonnal beszaladt a konyhába, és kilibbent 2 teli tányér apró fánkkal. Na akkor már konkrétan kezdtünk rosszul lenni, én kínomban vállalhatatlanul hangosan felnyerítettem, de azért bennünk volt persze a magyar virtus: nehogy mááá ne kóstoljuk meg az iraki konyhalányok szorgos kezeivel gyúrt apró gombóckákat, amire valami barna, a lekvárnál hígabb öntet volt cikk-cakk-ban rálöttyintve. Nekem elsőre a juharszirup jutott eszembe, de szerintem nem az volt, csak színben hasonlított rá.
Azért ez a 2 tál fánk már rajtunk is kifogott, de hogy mindezt lefojtsuk, kisbarátunk hozott még egy nagy kancsó arab teát is nekünk, hátha félbehagytuk otthon a kedvenc könyvünket és nem szeretnénk addig elaludni míg ki nem olvassuk a még hátralévő 250 oldalt, ugyanis ezek baromi erős teák, ráadásul már eleve úgy szervírozzák a pici pohárkákat, hogy ott figyel az alján min 2 kanál cukor, amire emberünk ott kinn az asztalnál önti rá az amúgy isteni finom illatú, piroskás színű főzetet. Lehelnek annyira bejött a tea, hogy rögtön venni is akart belőle, amit a fiúcska értetlen arccal fogadott, nem teljesen tudta mire vélni, valamit olyasmit motyogott, hogy de hát ilyet mindenhol lehet kapni... Szóval ez a deal nem jött létre, mellesleg én nem bírtam egy kortynál többet inni belőle, mert olyan édes volt, mint az a lötty, amit cukorterheléses vizsgálat előtt itatnak veled az sztk-ban... Grrrrrrrrrrrrrr...
Én minden teát cukor nélkül, üresen iszok, és sztem ez is irtó finom lenne csak úgy magában, de ezt majd csak legközelebb fogom tudni kipróbálni, akkor már résen leszek, és kiborítom a cukrot még mielőtt felöntenék nekem... :)

Hihetetlen, hogy semmit nem tudok röviden leírni, már egy órája körmölök, és még csak egy témát merítettem ki, pedig annyi van...

Na jó, jöjjön a kórházas sztori, mert azt már beígértem.
Ez még bő másfél hete történt, amikor is kaptam egy emailt az immigration office-tól (ők a Qtelen belül egy osztály, akik minden külföldi dolgozó letelepedésével kapcsolatos ügyeit intézik), hogy másnap reggel 8.30-ra jelenjek meg a 19. emeleten, keressem Elfatih-t, aki majd elvisz engem a Government Hospitalba (kormányzati kórház) orvosi vizsgálatra, amin minden egyes embernek, aki Katarban szeretne munkát vállalni vagy akár csak 1 hónapnál tovább itt tartózkodni, kötelező átesnie.
/Azt még korábban hallottam, h itt a vérvizsgálaton nem azt nézik, hogy megfelelő-e a vércukorszinted, vagy helyén van-e a hormonháztartásod, hanem hogy nem hozol-e be az országba hepatitist, aids-et, vagy egyéb fertőző betegséget. Fő az elővigyázatosság - és milyen igazuk van!!/
Jól van, hát menjünk!

Szudáni származású kollégám útközben már próbált azért puhítani (ha nem is nyereg alatt), hogy arra készüljek ám fel, hogy ez a kórház messze alulmarad az általam minden bizonnyal megszokott európai nívótól (látszik, hogy nem járt még Magyarországon:)), ezen majd ne lepődjek meg, mert hogy ez nem privát kórház, hanem állami, de hogy minden ilyen letelepedési engedélyhez szükséges vizsgálatot itt csinálnak, ezt "túl kell élni", de ne izguljak amúgy is pikk-pakk túl leszek rajta, csak egy vérvétel, egy X-ray (nálunk a tüdőszűrésnek fele meg) és ennyi...

Az első döbbenet akkor ért (és akkor ebből a rafkósabbak már sejthetik, hogy nem az utolsó), amikor megálltunk az épület előtt, és megláttam azt a rengeteg - most megpróbálom nagyon disztingváltan kifejezni magam, hogy egyik nemzet ifjait se sértsem (nagyon) meg vele - háát egy közepesebb indiai városka lakósságának megfelelő, bronzosan napbarnított, a szappan & víz kombójának az emberi test higiéniájára való jótékony hatását csak hírből ismerő, ámde ezzel mit sem foglalkozó, szaporábbnál, szaporább nemzetek prototípusait, nnna akkor egy pillanatra megszeppentem, kerestem a gyors-zár gombot a kocsi ajtaján és segítségkérő ártatlan kutyaszemekkel néztem Elfatih-ra, hogy ugye nem akar koloncnak kivetni engem ide a dzsungel sűrűjébe... Ő próbált nyugtatni, hogy ne izguljak, van külön női bejárat, és amúgy is ott alig vannak, mert a legtöbb "kék inges" (így hívják itt a "munkásosztály" legalsó rétegét, akiknek nagy része építkezéseken dolgozik) az férfi, úgyhogy én csak menjek be szépen (ő természetesen nem jöhet be, mert ugye férfi...), de majd ott lesznek benn olyan nők, akiknek az a dolguk, h elirányítsanak... jaaaa de most jut eszébe, hogy azok nem nagyon beszélnek angolul - mondom az frankó - de ha nagy gáz van, itt a száma csörögjek rá, és akkor majd megpróbál vmit az üvegkalitka másik oldaláról intézkedni...
Háát ez jól indul, gondoltam, egy jóóóóó nagy levegőt beszippantottam még gyorsan, aztán beléptem... amúgy azt mondják, hogy pár perc alatt hozzászokik az orrod a büdöshöz...Háát mindig tudtam, hogy nem vagyok egy átlagos csaj (vagy csak reméltem?? na mindegy is) az én orrom nem hajlandó hozzászokni a büdöshöz, olyannyira ellenáll, hogy konkrétan öklendezni tudok az ápolatlanság emígy kinyilvánuló jeleitől.

Háát a következő meglepetés benn fogadott, kiderült ugyanis, hogy aznapra csak egy "fehér jegyet" osztottak ki!! A korábban már említett "segítők" elég határozott és ellentmondást nem tűrő katonás hangnemben leültettek az utolsó sorba, h ott várjak. Amúgy olyan "kevesen" voltak a női részlegen, hogy 3-szor 6 sorba kb 100 embert zsúfoltak be, úgy, hogy 1 sorba a szűkös 4 helyre kb 6-7 kis liliputi lett beszorongatva, plussz én :))) Utoljára Guatemalában éreztem így magam a csirkebuszon, csak akkor nem kosztümszoknyácskában ültem összeszorított lábakkal...de sebaj, mert mantráztam magamban, hogy türelem Viki, már csak 99-en vannak előtted, már csak 98... Jaa, hogy közben eltelt negyed óra? Ugyan már! Szerintem 3 rubik kockát előbb kiraktam volna (pedig még egyet sem sikerült soha), mint hogy megfejtsem, hogy milyen logika szerint hívják be az embereket, mert hogy nem padba szorítási sorrendben, az tuti, úgyhogy kb 20 percig bírtam, amikor is telefonos segítséget kértem Elfatih-tól, mondtam neki, hogy szeretném rögtön elhasználni a "felezést" is, akkor legalább du 4-re talán végzek, de még jobb lenne, ha sürgősen kerítene valakit, aki kiemel innen a sorból, különben ő sem megy haza ma a családjához... És lááám csodák márpedig léteznek, nyílik egy ajtó, megjelenik egy mosolygós hölgyike és hangosan megkérdezi, ki az, aki a Qtelnél dolgozik :)) Padostul pattantam fel (mert hogy addigra már belegyógyultam a szakadt műbőr ülésbe), és mit ad Isten 2 perc alatt túl voltam a regisztráción, ugyanis ez a sor még csak arra várt, h bekerüljön a rendszerbe. Hiába mindenkinek munkát kell adni :) Húsba maró érzés volt a sok szúró tekintet a hátam mögött, de nyomban tovább is robogtam a megmentőmmel onnan, hátha hamar el is felejtik azt is hogy ott voltam... meg én is:)

De ne gondoljátok, hogy így volt. Ahogy jött a fekete angyal, úgy tovább is libbent, miután megmutatta, hogy melyik sorba álljak be vérvételre. Gondolom az ő "jogosítványa" csak a regisztrációs területre szólt, úgyhogy minden kezdődött elölről, csak annyi különbséggel, hogy itt most a változatosság kedvéért hosszú tömött sorokban ácsorogva várakoztunk... és csak várakoztunk... és csak úgy peregtek a percek, mire végre megnyitottak még 2 sort, pont addigra amikor már kezdtem volna megint a telefonom után nyúlni, de hál Istennek utána felgyorsultak az események, így vidáman "szaladtam tovább" a felsőtest röntgenre.

Leírhatatlan gyerekek az a kórház, komolyan mondom, hogy döbbenetes ez az hely számomra, tényleg a végletek országa, egyik oldalon a pompa, ragyogás, csillogás, olyan autók, amilyeneket életemben nem láttam még, a másik oldalon meg így kell kinéznie egy állami kórháznak? Furi mindenesetre, de menjünk tovább...

A következő megmérettetés a röntgen volt, ahol azzal a furcsa és számomra szokatlan helyzettel találkoztam, hogy itt nem meztelen felsőtesttel végzik a tüdőszűrést, hanem mindenkinek a kezébe nyomtak egy kis köténykét (egy másodperc tört részéig átfutott az agyamon, hogy vajon csak aznap hány emberen volt már ez vajon rajta, mielőtt nekem adták, de aztán jobbnak láttam gyorsan elhessegetni ezt a kósza gondolatot, mert egyebet úgysem tehettem). Szóval megkaptuk a kis köténykét, majd betessékeltek minket egyesével egy-egy - kívülről próbafülkének tűnő - kis lukba, ahol se szék, se semmi, felülről meg kellett szabadulni a ruhadarabjainktól, rávenni a köténykét, majd a ruháinkkal a kezünkben újabb tömött sorban várakoztunk, hogy beengedtessünk a röntgenszobába. Már vagy 10 perce ott állhattam, mire az egyik ilyen "segítő" oda jött hozzám, és közölte velem, h fordítva vettem fel a köpenykét, így nem mehetek be, úgyhogy menjek vissza a fülkébe és fordítsam meg magamon. Mondjuk elég furin is éreztem magam benne, volt ugyan néhány kötője itt-ott, de valahogy nem sikerült őket úgy összepárosítanom, hogy egy-két helyen ne libbenjen ki nőies bájam :) Mondtam neki, nem gond, engem nem zavar, nem vagyok szégyenlős, de ez őt nem hatotta meg, addig-addig bökdösött, míg vissza nem kellett mennem. Na de engem sem kell félteni, nem álltam vissza a sor végére miután kijöttem, hanem szépen beálltam a korábban előttem várakozó hölgyike mögé, fittyet hányva arra, hogy mögöttem ékes fillipíno nyelven egyesek nemtetszésüknek adnak hangot...

Nemsokára nyílt az ajtó, és kb 10 embert betereltek egyszerre. Na, mondom, csoportos röntgenen sem vettem még részt, egyszer ezt is ki kell próbálni. Annyira komikus volt a látvány, ahogy azokban az elnyűtt, szedett-vedett kis köténykékben ácsorogtunk ott libasorban, hogy igyekeztem a gondolataimat egészen máshova terelni, hogy ne törjek ki hangos röhögésben. Arról nem is beszélve, hogy azért a röntgen nem veszélytelen mutatvány, és bár volt egy kis üvegfal, ami mögé kellett állni, de akkor is fura volt, hogy aki tizedikként került be, az egyrészt még bőven az üvegfalon kívül volt, másrészt végig kellett néznie, ahogy a másik 9-et átvilágítják.
Én hál Istennek a harmadik voltam a sorban, így legalább a sugaraktól biztonságos távolságban vártam ki a soromat.

Háát mint akit nyílpuskából lőttek ki, úgy repültem a bejárati ajtó felé, mikor végre megszabadulhattam ettől a sokat látott és még többet megélt köpenykétől, meg az egész helytől...

Szóval vannak ilyen érdekességek, amiket nem is gondolna az ember, mert amúgy meg ezen kívül minden kórház 6 csillagos, tele európai, kanadai stb orvosokkal, hiperszuper gépekkel, berendezésekkel stb, és ráadásul a cégtől egy olyan egészségbiztosítási aranykártyát kapunk (a csomag részeként), h bármelyik kórház ajtaja kinyílik, ha bármi bajunk van, de nemcsak itt, hanem az egész világon...

De ettől (is) izgalmas a kintlétem, meg még sok minden mástól, amikről majd alkalomadtán mesélek, mert már megint elmúlt éjfél, és holnap munkanap, még ha az utolsó is a héten... aztán este Beach Party az Intercontinentalban!!! :)))
Na arról majd legközelebb írok!!

Csóóóóóóóóók

A szőke Nő újra száguld :)))

Szalem Alejkum! :)

Ismét eltelt 10 mozgalmas nap, elmúlt egy Húsvét úgy, hogy nem érezhettem a házi füstölt sonka, a nagymama kalácsa, valamint a bolti üveges tejszínes torma és a frissen reszelt társának keveredéséből létrejövő ízorgiát a számban, ahogy apukám húsvéti sonkalevesét is nélkülözni kényszerültem, és kimaradt a tojásfestés izgalma is, de sebaj, voltak helyette - ha ezeket 100%-ban pótolni nem is tudó- de mindenképpen érdekes, testileg-szellemileg feltöltő, kikapcsoló, lazulós programjaim az elmúlt napokban.

Oly mértékben beindult a szocializálódásom, hogy gyakorlatilag a múlt héten egy napot kivéve minden nap mentem valahova, volt valami programom ( mozizás, kiülős/beülős dumcsizós, vacsizós esték, beach party, strandröpi, miegymás) majdnem minden este más társasággal, és úgy tűnik ez a folyamat a héten sem látszik megszakadni :)

El kell mesélnem a tegnap estét, mert ilyen még nem nagyon fordult elő velem...
Megbeszéltük egy páran magyarok, hogy összejövünk este a Sky View Bar nevű helyen, ami az 5 csillagos La Cigale Hotel x-edik emeletén található nyitott tetőterasz, és ami arról kapta a nevét, hogy gyakorlatilag a csillagos égbolt alatt, a város felett, kényelmes puffokon, kipárnázott bambuszfotelekből, koktélt hörpikézve csodálhatod az eléd táruló 180 fokos panorámát, amit egyszerűen nem lehet szavakkal leírni, annyira gyönyörű, szól a jó kis zene, sok vidám ember... háát régen éreztem már magam ilyen jól :)

Eldumcsizgattunk egy 2-2.5 órát, majd megbeszéltük, hogy iszunk még egy koktélt, aztán irány a néhány emelettel lejjebb lévő, a dohai éjszakai élet egyik meghatározó helyeként nyilvántartott Seven nevű szórakozóhely, amiről azt kell tudni, hogy csak éves tagsági kártyával mehetsz be, aminek 150 QR az ára (kb 10e Ft), azt pedig a QID-dal (gyakorlatilag ez a kártya itt személyi igazolványként funkcionál az életvitelszerűen itt élő külföldieknek), vagy pedig útlevéllel válthatod ki. Nos nekem tegnap este még nem volt QID kártyám, és az útlevelemet is bevonta az Immigration office arra az időre míg megcsinálják a QID-mat, úgyhogy csak az útlevelem másolata volt nálam, h igazolni tudjam magam, de a többiek megnyugtattak, h nem lesz semmi gond, ezzel ugyanúgy beengednek... Háát persze, hogy nem így történt!! :)

Leérünk a hetedik emeletre (hoppácska, lehet, h innen kapta a szórakozóhely a nevét??!! :), kiszállunk a liftből, egészen pontosan csak próbáltunk volna, mert úgy tele volt az előtér, hogy gyakorlatilag ki kellett préselnünk magunkat a liftből. Először azt hittem, h az USA kosár válogatottja itt szállt meg a hotelben és feljöttek a srácok egy kicsit pörögni, mert vagy 20 egyenként "kétméterhúszonötcentis" fekete fiúcska toporgott az ajtóban, majd inkább az az érzés fogott el, hogy Eddie Murphy következő filmjének valamelyik gettójelenetéhez tartanak castingot, annyi rosszarcú bevándorló ácsorgott a folyosón annak reményében, hogy meg tudnak fűzni néhány fehér lányt, h bemehessenek velük a szórakozóhelyre, nekik ugyanis tilos a bemenetel, kivéve ha fehér nővel vannak. Mikor még csak 3-an voltunk lányok minket is leszólított pár pernahajder a földszinten, de masszívan ellenálltunk :)

A többieknek rajtam kívül már volt tagságija, de voltak olyan drágák, h beálltak velem a rövidnek nem mondható, ámde csak lassan fogyni akaró sorba, és fűtöttek, h milyen klassz lesz benn, meg majd ezt ne csináljam, meg arra figyeljek hogy... Na közbe sorra kerültem, és a kedves, mosolygós hölgy arca komorrá vált mikor látta, hogy csak másolatom van az útlevelemről, ráadásul az az oldal nem lett lefénymásolva, ahol bepecsételték a reptéren, h én bizony beléptem az országba, ugyanis az nem elég valós bizonyíték, hogy teljes valómmal ott állok előttük, mert bizony elképzelhető, hogy Irán felől úszva közelítettem meg az öblöt... Na bárhogy is bizonygattam, hogy h márpedig őszinték és tiszták a szándékaim, és kisdobos becsszó, hogy a hivatalos úton-módon kerültem ebbe a paradicsomi országba, a hölgyike csak nem akart beengedni, úgyhogy életemben először fordult elő velem (és merem remélni, h utoljára), hogy a vidám kis társaságomat a hátam mögött hagyva, nekik további jó szórakozást kívánva lógó orral hazakullogtam, egészen pontosan le a földszintig, az első taxiig... aztán a másodikig...és végül a harmadikba ültem be, ugyanis mint kiderült az első- ahogy a második taxis is - pár napja érkezett az országba vélhetően Srí Lanka egyik sűrűn lakott, ámde infrastruktúrával kevésbé ellátott falujának legmélyéről, és miután mondtam, hogy a Westbay-be szeretnék menni (A Westbay az egyik legismertebb, legfelkapottabb negyed Dohában mondjuk a Pearl után, és az, hogy ide szerettem volna vitetni magam az kb olyan, mintha Szombathelyen beülnék egy taxiba, és mondjuk azt mondanám a sofőrnek, h a Fő térre szeretnék menni) nna hát emberünk nagy boci szemekkel nézett rám, és azzal a 15 szóval, amit beszélt angolul azt próbálta kifejezni, hogy halvány lila ibolyája sincsen hogy az merre van. Mondtam remek barátom, akkor nem én leszek az, aki városnéző körútra megy veled több száz ryalért, úgyhogy addig mentem, míg valakinek értelem nem csillant a szemében a Westbay szó hallatán.

A harmadik fiatalember sem volt annyira meggyőző, de miután mondtam neki, hogy a City Center közelében lakom (az a már korábban említett bevásárlókozpont, ami 2 perc gyalogútra van a lakásomtól), nna akkor mintha egy pillanatra fényt kapott volna, széles mosolyra nyitotta cserepes száját (na ezt nem kellett volna), úgyhogy ez volt annyira reményt keltő, hogy bepattanjak a hátsó ülésre, és végre elinduljak haza, aminek ráadásul már igencsak eljött az ideje, mert már hajnali fél 2 felé járt az idő, én meg 8-ra mentem ma is dolgozni (mert háát hiába is maradtam volna itthon ma várni a locsolókat :))) úgyhogy nem is baj, h nem engedtek be a Sevenbe, így legalább a 4.5 órai alvással valahogy túléltem a mai napot is :)

Nemhogy túléltem, de tele voltam energiával, amit nem tudom minek köszönhetek, talán a tegnap esti remek társaság, megfűszerezve a hangulatos helyszínnel, esetleg a Qtel irodaház vmi furcsa energiamező felett épült, mindenesetre helyből igent mondtam a ma esti meghívásnak, így este 8-kor vacsi és egyebek a Souq-ban. A Souq Waqif egy nagyon hangulatos sikátoros kis hely, ahova anno a beduinok behoztál a juh-kecske-gyapjú termékeiket, azokkal kereskedni. Azóta sokat fejlődött, de megőrizte autentikus jellegét, és a sok kisebb kávézó, lampionokkal díszített gerenda tetejű éttermek, kis boltok, utcai árusok mellett továbbra is az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező piac Dohában, ahol hatalmas zsákokban árulnak friss, illatos fűszereket (mint kömény, görögszéna, kurkuma), de ugyanitt kapható katari nemzeti ruha, beleértve a szépen hímzett női fejfedőket (bukhnoq), árulnak parfűmöket (a "krasznaja moszkva" a fasorban sincs ezekhez az émelyítően fűszeres, édes pacsulikhoz képest) és egyéb helyi jellegzetességgel bíró ajándék- és használati tárgyakat, ergo ez egy arab bazár.

Na a mai estémet ezen a hangulatos kis helyen fogom tölteni, talán shishazunk is egyet, majd elválik. :)

Most búcsúzom is, viszont ígérem, hogy holnap folytatom, mert nem meséltem még az első helyi egészségügyi intézményben átélt élményemről, az ujjlenyomat vizsgálatról, hogy hogyan aludtam el nem kicsit az egyik nap, milyen volt az első, sivatagban töltött éjszakám, hogy túl vagyok az első "fodrászkodáson", és nem kaptam sírógörcsöt utána...és még sok minden másról.

Szóval tartsatok velem holnap is! :)

Addig is "teszbáh alá khér"!! :))

Ui: mondanom sem kell ma délelőtt megjött a QID-m és visszakaptam az útlevelemet :)))